2013. augusztus 28., szerda

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Talán a hangulatos a legjobb szó rá. A könyv feléig, kétharmadáig könnyed, ide-oda ugrálós. Clare fiatal, naiv, bízik a jövőben, Henry pedig még mázlista aranyifjú, aki retteg ugyan a képességétől, de elhiszi, hogy normális tud lenni. Vagy valami olyasmi.
Nekem nagyon sokban a Doctor Who sorozat jutott eszembe. Adott az örökéletű időutazó és a belevaló felesége, akik visszafelé haladnak az időben: amikor a férfi először találkozik a nővel, a feleség számára az az utolsó, soha nincsenek igazán együtt.
Clare és Henry kapcsolata kicsit olyan, mint két egymás felé haladó vonat, akik egy darabig közösen várakoznak az állomáson. Évekig közelednek egymáshoz, van néhány jó évük együtt, aztán néhány gyötrelmes, amikor már sejtik, hogy nem jönnek ki jól a dolgokból, de minden sejtjükkel ragaszkodnak ahhoz, hogy valahogy fixálni tudják az életüket, majd lassan a semmibe veszve távolodnak.
Borzalmas lehet előre tudni a saját halálunk idejét, módját, előkészíteni a családot a veszteségre, próbálni nem elrontani a maradék időt a sajnálkozással. Hogy nem lehet megváltoztatni semmit, hiába ugrál az időben, minden tőle függetlenül valósul meg.
Hangulatos, elgondolkodtató. Főleg azon töprengek, ha normálisan találkoznak, akkor is szerelmesek lettek volna egymásba? Vajon igazi az érzésük, vagy ez is rajtuk kívül álló dolog volt? Egy kislánynak azt mondják, te leszel a feleségem, a férfinek azt mondja a nő: hé, meglátogattál a jövőben, el fogsz venni... Kicsit olyan, mint amit az Amelie csodálatos életében mondanak: a szerelem receptje egyszerű, csak el kell hitetni két emberrel, hogy tetszenek egymásnak. Kicsit ilyennek érzem a történetet.
Voltak benne elég borzasztó részek, főleg a végén, amikor a gyereken ügyködnek, amikor Henry megsérül. Hiába az az utolsó fejezet, ami kicsi vigaszt kellene, hogy nyújtson, számomra nincs boldog befejezés.


2013. augusztus 26., hétfő

Kami Garcia - Margaret Stohl: Lenyűgöző teremtmények

Kicsit nehézkesen haladtam az olvasással, ami csak részben volt annak köszönhető, hogy gyakorlatilag beköltöztem a munkahelyemre. Az alaptörténet, bár az elején meglehetősen alkonyati fényekben pompázott, tetszett, a déli miliő jót tett a hangulatnak, a szereplőkkel sem volt bajom és a lassú történetmeséléssel sem. Mégis, valami egy picikét hiányzott. Persze nem az én korosztályomnak szánták a könyvet és jobban a bugyimba/zoknimba kellett volna olvadnom attól, hogy a szereplők egymásra néznek, tiltják őket, ők csakazértse, smaciznak hármat és övék az örök, egyetlen, igazi, mennyben köttetett szerelem témától, de azért jó lett volna, ha a nagy lávnak van némi alapja, kifutási ideje.
Az igézők kettősségét bírtam, jó volt a tehetetlen vergődés, amivel az irányíthatatlan sorsot akarták elkerülni. A titok talán kicsit sok volt, alig akadt szereplő, aki nyílt lett volna, mindenki csak sejtelmeskedik, titkolózik, elhallgat. Biztos foglalkozási ártalom, vagy épp előírás. A könyv háromnegyedéig utáltam Ammát: engem valahogy igazán nagyon bosszant,. ha az ember életét olyan személy irányítja, akinek kvázi semmi köze hozzá. Személy szerint én még rokontól is nehezem tűröm, hát még hogy a házvezetőnő mondja meg, kivel randizhatok. Akkor is, ha sok mindent tud, amiről persze hallgat.
Lenát és Macont kedveltem, Ethan kicsit se ilyen, se olyan nekem. Néha olyan gyerek, néha meg azt nehéz elhinni, hogy tizenhat éves. Komolyan, akik ezeket az ifjúsági könyveket írják, mennyire emlékeznek, milyen tizenhatnak lenni? Vagy hogy megy írás közben, hogy hitelesnek tűnjön a történet egy kamasz szemszögéből? Nekem kicsit néha mintha kiesett volna a lendületből. 
A vége kellemesen izgalmas és meglepő volt, de fogok könnyekben kitörni, ha nem jutok hozzá a folytatásokhoz. Nekem ez a függővég is jó befejezés.


2013. augusztus 19., hétfő

Tiffany Reisz: Az angyal

Ez a rész talán kevésbé volt... durva? Megbotránkoztató? Nem találom a megfelelő szavakat, de hacsak nem botránkozik meg valaki az egynemű kapcsolatokon, ez a könyv lágyabb, karakterközpontúbb, mint az első része. Ez a kötet nem Nora-ról szól, sokkal inkább Michael és Griffin könyve. A léha playboyé és a folyamatos bűntudatban élő srácé, aki betegnek gondolta magát.

2013. augusztus 15., csütörtök

Aldous Huxley: Szép új világ

Képzeljünk el egy világot, amiben mindenki boldog, elégedett az életével, követi a szabályokat, szorgos tagja a társadalomnak. Ahol mindenki tudja hol a helye, maximálisan elégedett vele, ahol senki nem öregszik meg a haláláig, nincsen rák, alig akad már néhány betegség. Ahol az emberek nem születnek, hanem kémcsövekben és lombikokban fejlenek ki, ahol több tucat iker jön létre, akik mégsem testvérek. Minden tilos, ami nem a fogyasztói társadalmat és a gazdaságot erősíti. Az nők nagy része steril, akik mégis nemzőképesek, azoknak a méhét kioperálják a társadalom érdekében, hogy embriók tízezreit állítsák elő bennük.
Mindenki boldog, mert a szóma gyógyír mindenre, a munkahelyen osztogatják, mint a cukrot a gyerekeknek, ha jól viselkedtek az orvosnál. Kellemes kirándulás a valóság elől, mellékhatások nélkül. Pár évvel ugyan megrövidíti az életet, de minek sokáig élni, ha milliószám lehet embert termelni. Hatvan év fiatalság és kampec. A hatvan év alatt viszont kötelező, társadalmilag elvárt dolog ágyból ágyba ugrálni. Az emberek úgy szexelnek, mint a nyulak, válogatás és érzelmek nélkül, mintha csak kávét innának, sőt, minél több partnere van, lehetőleg egyszerre, annál tiszteletreméltóbb és erényesebb az illető.
Amikor az emberiség elérte a civilizáció magasfokát, megszabadult a természet kényszereitől, az olyan mocskos dolgoktól, mint a természetes szaporodás, a szerelem és a család, az ellenállókat rezervátumba kényszerítették, ahol a természeti népek fejlettségi szintjére süllyedtek. Csakhogy nekik van hitük, vannak érzelmeik, morális tartásuk, emberi kapcsolataik. 
A tökéletes, boldog társadalom nem nézi el a különcöket, így az elégedetlenkedőknek bujkálni kell. Így tesz Bernard, Lenina és Helmholtz. Bernard fura kis fickó, maga sem érti mi a baja, csak úgy hobbiból bírálja a társadalmat, akik megvetik, mert nem az ő kasztjának előírt fizikai jellemzőket viseli. Túl alacsony, biztos alkoholt adtak a lombikjába. Lenina csak boldogtalan, titokban monogám kapcsolatra vágyik, de nem érti az érzéseit, a kötöttség nélküli szexet szereti, de mégis hiányzik neki valami, amire rágondolni sem akar. Helmholtz író, aki érzi, hogy többre képes, mint propaganda filmeket írni, de nem tud a semmiről valamit írni.
Aztán egy nap a rezervátumban találkoznak John-nal, aki két lefejtett kondícionált klón baleset-gyereke. Akinek érzései vannak, elvei, Shakespeare-t olvas, igényli a szépet és a haszontalan dolgokat. Aki szerint a tisztaság érték, a jutalmat pedig kiérdemelni szeretné. Mint egy cirkuszi látványosságot hordozzák körbe a civilizált társadalomban, de ahogy John megismeri a tökéletes világot, egyre kevésbé tetszik neki. Az emberek elkezdik bírálni, mert olyan dolgokról mesél nekik, amit nem képesek érteni, John pedig feladja. Nem tud velük élni, de nem mehet vissza a rezervátumba, ahol sosem fogadták be az anyja miatt. Remeteként próbál élni, de újra és újra utánamennek, étellel dobálják, mint egy állatot az állatkertben, riporterek üldözik. Rájön, hogy neki nincs helye a világban.
Rém ijesztő, hogy Huxley mennyi mindent megjósolt: a tévés agybutítás, az elsekélyesedés, repülőjáratok, agymosás, lombikgyerekek, génmanipuláció... Marhára félek a disztópiáktól. Túlságosan elképzelhetőnek tartom a megvalósulásukat.
John-t kivéve senkit nem tudtam kedvelni a könyvben. Talán nem is lehet. Esélye nem volt, hogy elkerülje a sorsát. Nem fogadták be az indiánok, mert az anyja civilizált, aki a megszokott értékrendjét próbálta követni, ami kábé a ribancsággal megfelelő az ő nézeteik alapján. Boldogan követi Bernardékat a Másik Világba, azt hiszi, ott majd megtalálja a helyét, hiszen az anyja annyit mesélt róla. Rá kell azonban jönnie, hogy ott minden hiányzik, amire a rezervátumban vágyott. Beleszeret Leninába, méltó akar lenni hozzá, ugyanakkor retteg, hogy kiderül, nem az a nő, akihez méltónak kell lenni. Amikor kiderül, hogy ő csak úgy simán lefeküdne vele, anélkül, hogy bebizonyíthatná az érzéseit, hogy kapcsolatuk lenne, valami megszakad benne. Onnantól már csak elkeseredett próbálkozásai vannak. Egy utolsó kísérlet, hogy megértesse az emberekkel, mi az igazi élet, az igazi választás. Ami szerinte az élet értelme, szerintük csak a boldogtalanság. Csakhogy tőle még a boldogtalanság jogát és lehetőségét is elveszik. A vége szomorú, nyomasztó, de elkerülhetetlen. John egyetlen választási lehetősége a menekülésre.

2013. augusztus 12., hétfő

Delphine de Vigan: No és én

A könyv több komoly témát is boncolgat. No 18 éves, hajléktalan, soha nem volt igazi családja. Az anyját szinte gyerekként többen megerőszakolták, nem tudni, ki az apa, akarata ellenére kellett megszülnie és felnevelnie a gyereket. Legalábbis amíg a gyámügy el nem vette tőle. No ezek után nem tudott beilleszkedni, nem végezte el az iskolát, a rendszerből való kikerülése óta az utcán él.
Lou 13 éves, félig-meddig zseni, két osztályt ugrott, de nem érti igazán a környező embereket, teljesen el van veszve a fejében. A szülei lassan öt éve nem törődnek vele, mióta bölcsőhalálban meghalt a kishúga.
Lucas 17 éves, okos, kedves srác. Az apja lelépett, az anyja elköltözött a pasijához, a szüleiből csak csekkeket lát. Nem érdekli az iskola, már kétszer megbukott.

2013. augusztus 10., szombat

Samantha Young: Dublin Street

Nem is tudom, mit vártam ettől a könyvtől. Az ajánlások alapján többet. Nem mondhatom rá, hogy nem tetszett, mert végig fenntartotta az érdeklődésemet, nevettem a poénokon, de valahogy olyan hiányérzetem van. Nekem valamiért nem volt egész a történet és nem jövök rá, mi hiányzik nekem, amikor tetszett.
A főszereplőt, Jocelyn-t, Josst nem kedveltem. Néhol jófej volt, meg vicces, de ezt az elátkozott a múltam, ezért jobb, ha egyedül vagyok a világ ellen dolgot nagyon nem toleráltam. Alapból nem volt szimpatikus, hogy 14 évesen ivással és válogatás nélküli pasizással "dolgozza fel" a gyászát, amit négy évi absztinencia követ, de hát nem kell az én normáim szerint élni. Nem enged magához senkit sem közel, szeret magában mártírkodni. Mázlija van, hogy ilyen rendes emberekkel keveredett össze, mert nagyon sokan nem vennék a bátorságot, hogy egy ilyen makacs és bonyolult ember körül elkezdjék bontani a falat.
Braden helyes volt, de nem igazán éreztem, hogy tudott a cicababa fan nőfaló ilyen hirtelen ekkora fordulatot tenni, miközben állandó sérüléseket kap a minden bizonnyal méretes férfiegója. A pasik többsége szerintem nem visel el ennyi elutasítást és hisztériát.
Amik igazán tetszettek, a mellékszereplők: Végig inkább Adam-nek és Ellie-nek drukkoltam, a kedvenc szereplőm pedig Hannah volt. Egy édes picit koravén elvarázsolt könyvmoly. Kicsit magamra ismertem benne.
Valószínűleg, ha ezt a könyvet olvasom előbb, nem pedig a Soha határát, az Easy-t vagy a Gyönyörű sorscsapást és társait, jobban megfog. Így viszont még nem tudom, melyik képzeletbeli dobozomba tegyem. Aprópó: a borítóra miért Ellie neve került, amikor nem ő a főszereplő?

2013. augusztus 8., csütörtök

Tiffany Reisz: A szirén

Ez nem könnyű könyv. Távolról sem limonádé, bármennyire is szeretik ezt rásütni az erotikus irodalomra. Ebben a könyvben van egy nagy adag irónia (hisz a főhős erotikus könyveket ír), sok fájdalom, vágyódás, vonzás és elengedés. Az a tragédia a könyvben, hogy mindenki mást akar, másra vágyik, mint amire szüksége van, és sokuk nem kapja meg egyiket sem. Egyetlen szereplő jön ki jól a történetből: aki azt hiszi magáról, hogy az élete romokban, hogy az utolsó 10 éve tévedés volt, hiba, amit nem tud helyrehozni. Zach-é az egyetlen boldog befejezés.
Nora tudja, mire vágyik a szíve és a lelke mélyén, de tudja, hogy sose kaphatja meg úgy, ahogy szeretné, mert nagyobb lenne a (lelki) fájdalom, mint a gyönyör. Elhagyja a szerelmét és próbál úgy tenni, mintha nem tört volna ezernyi apró darabra a szíve, mintha tudna normális életet élni. Relatíve normálisat. Próbál, de mintha nem hinne benne, hogy menne neki, ezért vesz magához egy olyan társat, legjobb barátot és plátói szerelmet, akiről tudja, hogy sosem kezdhet vele viszonyt, mert az mindkettőjüket tönkretenné, szépen lassan. Mintha direkt magához hívná a kísértést, csak hogy lássa, elég erős-e ellenállni.
Soren pedig... a nagy rejtély. A kedvenc szereplőm: titokzatos, kegyetlen, okos, nagylelkű. Egy tiszta pap, aki csak Nora-val romlott. Aki módszeresen a maga képévé formál egy tizenöt éves lányt, akivel egymás függőségévé és drogjává válnak. Akiért mindent maga mögött hagyna. Akit látszólag elenged, de sosem hagy el. Az egyik legfurcsább, szívfájdítóbb kapcsolat az övék. Nem igazi társfüggőség, ahol nem funkcionálnak egymás nélkül. Nem csak fizikai szenvedély köti őket össze, nem csak a múlt, a vágyaik vagy az érzéseik. Nora a könyvét legalább annyira írta Soren-ről és magáról, mint Wesley-ről. Egy kapcsolat, ami felperzseli őket, de egymás mellett legalább annyi fájdalmat okoznak a másiknak, mint külön. Mindenüket odaadják, amíg nem marad semmi, csak a fájdalom. Mintha nem tudnának mást, csak lobogni és kialudni. Egy anti-szerelmes regény, ahol a szerelem nem győz le mindent. De azért megpróbálják.

Ennyit a szereplőkről. A többi... Hát jajj. A moly-os értékelésben is írtam, hogy ez a könyv, Soren, kenterbe ver minden eddigi BDSM jellegű könyvet (kivéve az O történetét, de abban meg érzelmi mélységek nem voltak), hozzá képest Christian Grey is vanília. Az írónő láthatóan sokkal jobban elmélyedt ebben a világban, mint azok az írók, akik csak a vágyaikat hagyják kivetülni a könyveikben anélkül, hogy valódi tapasztalat vagy akár mélyebb kutatás lenne mögötte. Tiffany Reisz megmutatta az összes ondótól csöpögő könyvnek, hogy úgyis meg tudja emelni a pulzust és be tud fűteni abba a bizonyos bugyiba, hogy nem esnek a szereplők öt oldalanként egymásba. Nora szájába adja az egyik legnagyobb igazságot ezekkel a történetekkel kapcsolatban: sokkal mocskosabb, izgalmasabb lesz a történet, ha nem írnak le mindent részletekbe menően, csak megteremtik a hangulatot, hogy minden más az olvasó fejében születhessen meg. 

2013. augusztus 6., kedd

Tammara Webber: Easy

A cím és a borító alapján gondolhatnánk, hogy ez egy könnyű, könnyed könyv, de nem az. Már az alapszituáció is komoly: adott egy szakítás után magába roskadt lány, akit megtámadnak éjjel a kocsijánál. A nemi erőszaktól egy ismeretlen srác menti meg, aki hazaviszi a lányt a kollégiumhoz, majd otthagyja. A lány, Jacqueline alig hiszi, hogy ez megtörtént vele, nem beszél róla senkinek, nem is reméli újra látni a megmentőjét. Csakhogy rájön, hogy közös órájuk van, a Starbucks-nál ő adja a kávéját, mintha mindenhol ott lenne. Magas, hosszú hajú, tetovált, piercinges és bakancsos, mégsem rosszfiú. Elkezd vele flörtölni, de még nem tudja, mit is akar. 
Eközben e-mail-en tartva a kapcsolatot, egyre jobban megkedveli a korrepetítorát, úgy véli, ez biztonságos és Landon-t is egyre közelebb engedi magához, míg rá nem jön, hogy a két fiú ugyan az.
Lucas kedves, érzékeny srác, művészlélek és mérnök egy személyben, akinek súlyos múltja van, ami miatt a nők megmentője szeretne lenni. Titokban régóta tetszik neki J. és nem habozik lépni, amikor kell, de nem hajlandó búfelejtő pasi sem lenni. Amire nem gondol, hogy azzal a lánnyal hozta össze a sors, aki őt is megmenti.
Jó könyv, szerethető, fordulatos, egyszerre lassú folyású és pergő eseményű. A körüljárt téma fontos: az áldozat sose tehet róla, sose érdemli meg és mindig mondhat nemet. A nem az nem, akkor is, ha jár már az illető, ha már szexeltek, ha már nem szűz. Az erőszak a pasi szégyene, nem a nőé. A nő viszont nem "áldozat", meg kell tanulnia megvédeni magát (éljen a fűnyíró-pöcstekerés!).
Tanulságos, szép könyv, csak ajánlani tudom 16 felett. 

2013. augusztus 5., hétfő

Gillian Flynn: Holtodiglan

Mielőtt belevágtam a könyvbe, olvastam róla kritikákat a Molyon. Két elborult elme adok-kapok, vérre menő játszmája. Ennyiből már sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű a történet. Ahhoz képest viszont nem kaptam meg a két elborult elmémet, csak egy, nagyon aljas szociopata nőt és egy gerinctelen, egyéniség nélküli pasit.

2013. augusztus 1., csütörtök

Sarah Blakely-Cartwright: A lány és a farkas

Szeretem a meséket. Szeretem a felnőtteknek átírt meséket is és a feldolgozásokat. Amikor pár éve beharangozták a filmet, nagyon vártam és nagyot is csalódtam. Nem volt se horror, se ifjúsági, se semmilyen. Egyszer nézős kis mozi egész szép látványvilággal, semmi több.
Szerettem volna elolvasni a könyvet, de a film után nem vitt rá a lélek, gondoltam kicsit félreteszem, hátha. De nem. Ahogy a film akkor, most a könyv nem tetszett.
Először is a főhős, Valerie. Nekem elég fura volt. Kívülállónak érzi magát, neki a faluban elérhető lehetőség nem elég, de elmenni nincs bátorsága. Nem enged magához közel igazán senkit. Amikor kikötötték áldozatnak és a barátnője a szemébe mondta, hogy mindig többnek képzelte magát, szerintem az igaz volt. A filmben nem éleződik ki ez ennyire, de a könyvben eléggé. Teljesen logikátlanok az érzelmei. Értem én, hogy a szerelem ritkán az, de nem hiszem, hogy az ő érzelmei valósak, vagy hitelesek. Adott egy helyes, gazdag fiú, aki megkéri a kezét. Hol tetszik a lánynak, hol nem, inkább talonban tartaná. Adott egy másik srác, aki kisgyerek korukban volt a barátja, majd elment tíz évre, visszatér, és nem ugrik a nyakába. Erre persze a lány már nem gyerekkori nosztalgiát érez, hanem pillangókat és egyéb verdeső dolgokat a gyomrában, uccu neki, legyünk belé szerelmesek. Aztán ahogy halad a történet, őt is hol akarja, hol nem, persze a féltékennyé tevés barátnővel taktika beválik a lánynál. 
Solomon atya jól eltalált karakter, gonosz, istenkomplexusos és előítéletes, de legalább hiteles. A szülők idegesítőek, a nagymama pedig nem olyan bölcs és jóságos, ahogy próbálják beállítani. Mintha lenne benne is valami kétszínű, valami halvány rossz. Egyedül Henry és Claude volt nekem szimpatikus, de mindketten megszívták.
A végét itt is röhejesnek tartom. Amikor már tisztázódott, mit gondol a csúnya, gonosz farkas, és mit gondol Valerie, nekem nem hihető, hogy ha angyali mosollyal odafordul valaki a rosszfiúhoz, hogy hé, hoztam neked valamit! akkor annak bárki bedől. 
Gyengus könyv, gyengus film, túl kritikus én.