Alex Flinn: Csók, pont jókor

Kezdjük azzal, hogy a Csipkerózsika sosem volt a kedvenc mesém. Nem is kedveltem igazán. Ami fura, mert egyébként meglehetősen morbid gyerek voltam, de a halottnak kinéző csajt smárolunk történetek, mint akár a Hófehérke is, nem tetszettek igazán. Nem csíptem a nekrofil hercegeket, nekem az elvarázsolt/elátkozott pasik jöttek be.

Szerencsére itt csak a nagyon alap a Csipkerózsika, ha levesszük a puszira ébredős kerettörténetet, kapunk egy egyszerű kamasz szerelmet. Kicsit beképzelt lányka, kicsit öntelt, léha srác, akik amint egymásra lesznek utalva, levetik a védőpáncéljukat, kiderül, milyen fantasztikusan kedvesek, megértőek és önfeláldozóak, szerelmesek lesznek, csók, vége. A vége, legalábbis az epilógus kicsikét túl szirupos lett. 

Persze nem kell túl valósnak lenniük ezeknek a meséknek. A célközönség (ami határozottan nem én vagyok) nem akar arról hallani, mi jön a boldog befejezés után: hogy egy kapcsolatban a hétköznapoknak is megvannak a nehézségei, ha külön laktok, az a baj, ha együtt, túl sokat vagytok együtt, nem csak szívárványfüst meg madárcsicsergés, a boldog befejezésért meg kell küzdeni minden nap. Valamiért sokkal kevésbé tetszett, mint a Beastly, talán pont azért, mert ott a hétköznapokban, hónapok alatt alakult ki a szerelem, nem pedig egy hét alatt.

Itt minden túl meseszerű volt: a szülők és a banya pálfordulása, hogy csak úgy befogadnak egy 300 éve elveszett országot nulla hadsereggel. Aranyos, cuki, de nekem tíz évet legalább késett ez a könyv.

Jennifer Probst: Érdekházasság

A romantikus könyvek azért jók, mert nem csapnak be, csak annyit adnak, amennyit ígérnek, mind ugyanarra az alapreceptre épül. Adott a nő és a pasi, az elején nem kedvelik egymást, egyikük nem hisze a szerelemben, cívódnak, marakodnak, elkezdenek vonzódni, kerülgetik egymást, jön valami összeveszés aztán a nagy összeborulás. A boldog befejezés nagyon kis kivétellel garantált, ha mégsem, akkor abból sorozat lesz. Ennek ellenére sokan mégis úgy állnak hozzá egy ilyen történethez, hogy ez majd más lesz, hoz valami nagy újdonságot, extrát, és csalódottak, ha mégsem.

Az Érdekházasság sem hoz semmi különöset, mégis megvan a maga varázsa. A szereplők hétköznapiak, ha eltekintünk attól, hogy most sem úsztuk meg egy szemtelenül gazdag pasi nélkül. Na jó, Nick legalább nem vág úgy fel rá, mint Christian, Gideon, Ethan és társai.

A könyv történetmesélése pezsgő, nem vontatott, még a szereplők tépelődéseinél sem szenvelgős, ezúttal kicsit se perverz senki. Nem sajnáltatják magukat, próbálják kihozni a helyzetből a legtöbbet, Alexa főleg, még akkor is, amikor biztos benne, hogy összetörik a szíve amikor letelik az egy év. A történetben felmerül néhány boncolgatásra érdemes kérdés is: a rossz szülői példa és gyerekkor mennyire van hatással a felnőttkori döntésekre, mennyire vagyunk képesek felülkerekedni a félelmeinken, mekkorát változhatunk, ha legalább annyira félünk tőle, mint amennyire szeretnénk, meg tudunk-e bocsátani megbocsáthatatlan dolgokat, mire lenénk képesek, hogy segítsünk a családunknak? Nem mindenben értettem egyet a szereplőkkel, nem tudtam volna olyan megbocsátó lenni, mint Alexa. Ha engem hagyott volna el az apám, én nem adtam volna második esélyt. Anyámat elhagyta az apja, külföldre ment, amikor 16 volt. Néhány évig tartották a kapcsolatot, aztán 22 éve semmi. Nem hinném, hogy beengednénk, ha kopogtatna.

Ami még nagyon tetszett a könyvben, Alexa állatszeretete. Mi is mindig begyűjtjük az elhagyott állatokat. Ottó, a hal volt a csúcs. 

Szerethető könyv, várom Michael és Maggie történetét, bár már most is elbírtam volna a mellékszereplők kicsit részletesebb bemutatásával. Biztos elolvasom a folytatást.

Virna DePaul: A rossz testvérrel ágyba bújni

Az alapsztori szerint féltem, hogy túlságosan hasonlítani fog a Rossz ágy, jó pasira, de szerencsére azon kívül, hogy a szerencsétlenke csaj pont a másik testvér ágyába mászik, nem volt zavaró hasonlóság. Elsősorban annak köszönhető, hogy a szereplők nem hirtelen támadt gerjedelemből szerelemből másznak egymásra, hanem már tíz éve vonzódnak egymáshoz, mint kiderült, a kezdetektől fogva kölcsönösen.

Melina érdekes karakter, kicsit túlbonyolítja a dolgokat, kicsit intellektuális sznob (beképzelt az eszére) és nehéz elhinnem, hogy a mai világban tényleg ilyen szinten tud valaki bizonytalankodni a szexualitásával kapcsolatban. Mármint a mai nők többsége, ha ilyen kritikát hall, a pasira keni a dolgot, hogy azt se tudja, hol van a bekapcsoló gomb a szexgépen.

Rys kicsit rejtélyes nekem, és nem a bűvészkedés miatt. Komoly, visszahúzódóbb személyiség, aki mintha nem a saját döntéseit hozná meg. Beleszületett a vándorbűvészkedés világába, de nem szeret sokat szerepelni, elege van az utazásból és gyökereket szeretne. Amikor lehetősége nyílna rá, akkor meg nem mer lépni, mert fél, hogy nem azt akarja. Édesek a komplexusai a testvérével kapcsolatban, mert csak úgy bevallja, hogy vannak, nem sajnáltatja magát. Amikor lehetősége nyílik megkapni Melinát, megragadja az alkalmat.

A sablonocskás történet ellenére remek szórakozás, ha valakit nem zavarnak Melina tépelődései. Én nagyokat nevettem rajta, és igazából még azonosulni is tudtam vele néhány dologban. Az egyik kedvencem, amikor megvesz egy fehér bikinit. Aztán rájön, hogy úúúúristen, ez egy bikini, És fehér. Atyagatya, vissza kell cserélni, de azt nem lehet, hacsak nem szólnak a főnöknek, aki épp Rys-szal csacsog. Bikini a táskába, aztán három oldalon át azon gyötrődik, felvegye-e, mert ez ugye bikini, és mit nem fog takarni abból a testből egy privát strandon, amit a pasija már pucéron is látott.

Az utolsó egymásra találós jelenet nagyon vicces volt (katicabogár!), de az epilógus kicsit semmitmondó és felesleges. Igen, tudjuk, hogy összejöttek. Nahát, szexelnek is, nagy meglepetés. Találtak kompromisszumos megoldást az utazás és a bűvészkedés felhagyása között. Nem gondoltam volna...

A mellékszereplők nem lettek túlságosan kidolgozva, de két szereplő, az ikertesó Max és Melina egyik barátnője esetleges összeboronálására volt néhány utalás, de nem vettem még a fáradtságot, hogy ez egy második kötetet jelent-e.

Catherine Anderson: Megsebzett szív

A sorozatból először a Fantomkeringőt olvastam, megtetszett, és mivel köztudott, hogy perverzül vonzódom a hányattatott múltú pasikért, nagyon kíváncsi voltam Rafe történetére.

A történet elején Rafe az alkoholban keres menedéket és tehervonatokon potyázik, mert nem bírja elviselni, hogy kezd alábbhagyni a fájdalma, amit a felesége és a gyerekei halála miatt érez. Úgy gondolja, nem méltó az emlékükhöz, hogy "alig" két év után már kezd tompulni a vesztesége. Nekivágott a nagyvilágnak, mert gyökértelennek érzi magát. Aztán találkozik Maggie-vel, aki annyira elveszett és nyomorult, hogy nem tud nem védelmezőként viselkedni vele. Küzd magával, miközben nem megy ki a fejéből, hogy a felesége azt szerette volna, ha küzd a boldogságáért, ha vele történik valami.

Maggie a néhány hetes kisbabájával menekül, mert a mostohaapja örökbeadásra akarja kényszeríteni. Nincs semmije, csak a ruha, amit visel, beteg és kimerült. Rafe próbálja legyűrni a késztetését, hogy a gondjukat viselje, főleg, mert a kisbaba az elvesztett gyerekeire emlékeztetik. Aztán rájön, hogy akarja őket. Egy új családot. Ha pedig egy Kendrick akar valamit, azt meg is szerzi magának. Az együtt töltött harmadik napjukon már meg is kéri a kezét. Innen pedig felgyorsulnak az események, a lepusztult hajléktalan visszavedlik szívdöglesztő és piszkosul gazdag cowboy-já és sebességbe kapcsol a csábítás hadműveletben.

A történet elég kiszámítható, legalábbis annak, aki elolvasott már legalább három romantikus könyvet. Anderson javára legyen mondva, hogy mer tabukhoz nyúlni. Családon belüli erőszak, gyermekek elvesztése, vagy akár a mozgáskorlátozottak szerelme a Fantomkeringőben mind olyan téma, ami általában nem kedvez a romantikus hangulatbak. Olvastam Moly-on, hogy egy idő után pont ez lesz unalmas, hogy csak akkor lehet álompasit szerezni, ha valami nem stimmel velünk, de azért jó, hogy a nem tökéletesek is lehetnek egy szerelmi történet főszereplői.

Ami miatt viszont abszolút megbocsátom az összes klisét, kiszámíthatóságot (még az utolsó 20 oldalba betett fordulatot is), az a könyv stílusa, nyelvezete. Sokszor hangosan röhögtem a párbeszédeken. Egyszer, ha nagyon ráérek, kigyűjtöm a legviccesebb mondatokat (vagy indítok egy kihívást?).

A kedvenc:

Ideges, mint egy hosszú farkú macska egy hintaszékekkel teli szobában

Kresley Cole: Szeress, ha tudsz!

A harmadik és a legtöbbet szenvedett testvér, Ethan története, akit pont az őt tőrbe csaló nő, és megkínzását elrendelő férfi lánya. Miután tönkretették az arcát, és szerinte az életét is, módszeresen tönkretette a családot, majd amikor megtudta, hogy ki is a kiszemelt lány, rajta akarta folytatni a bosszúját. Mégis csak jobb indok, minthogy a rettenthetetlen kémmester és titkos ügynök fülig belezúgott egy fiatal lányba.

Maddy szerethető karakter, igazi túlélő, próbálja a dolgok jobbik oldalát látni, nem elveszteni a lelkesedését, céltudatosnak, de nagyjából tisztességesnek maradni. Felvágták a nyelvét, konok, de tud belátó lenni. Túl tökéletes ahhoz, hogy Ethan-nek ne legyen lelkiismeret furdalása miatta. Ethan nappal depizik, este maga alá gyűri a lányt (vagy tucatszor szerepel a kifejezés! brr), Maddy megértő marad, majd ott akarja hagyni, Ethan elcseszi, Maddy megbocsát, Ethan lebukik, Maddy elszökik, Ethan utánamegy, aztán mind elmennek skandinávlottót játszani. Na jó, nem, de ugrunk hét évet kábé az időben, mindenki boldog, megsokasodott, tiszta idill. 

Nincs leszámolni való ellenség, váratlan csavar, izgulni való. A korábbi szereplők csak keveset szerepelnek, hiányoltam, hogy mi lett Oliviáékkal. Róluk semmi infó nem volt, még az igen nyálas epilógusban sem, pedig bennük lett volna spiritusz. 

Amikor befejeztem, még rózsaszín ködben voltam, de egy nappal később már kicsit csalódás a könyv. Cole-tól többet vártam, és Ethan-től is. 

Játsza az operaház fantomját, pedig kiderült, hogy csak egy sebhelye van.  Kicsit sajnáltatja magát, de azért szerethető karakter, bár jó lett volna egy kicsit több határozottság.

A skót klánvezér dolog meg nekem olyan furcsa a 19. században. Nekem a hegylakó az a kardozós, szoknyázós dolog, nem pedig a gőzhajón utazgatós nemes.

Susan Hill: A fekete ruhás nő

Ami először és szinte egyedül megfogott a könyvben, a nyelvezete és stílusa. Azok a kicsit kacifántos, körülményeskedő leírások, elkalandozó belső gondolatok, komolyan olyan érzésem volt, mintha a valamelyik Bronte könyv lett volna a kezemben. Ezzel nagyjából ki is fújt, ami igazán tetszett.

Lévén, hogy kerettörténetes és a főhős meséli el az átélt borzalmakat, túlságosan nem kell izgulni, hogy mi lesz vele. (Bár olvastam olyan E/1 könyvet, amiben meghal az elbeszélő) Rögtön megtudjuk, hogy Arthur már középkorú, a második feleségével él, az első meghalt. Amikor visszarepül a múltba, állandóan a menyasszonyát emlegeti, reméltem ez a kis célzás a haláláról legalább nem véletlen volt.

A kísértethistória része rém egyszerű: adott egy megtört nő, akitől elvették a gyermekét, aki később a szeme láttára halt meg, mire megkettyent és a halála után bosszúszomjas átokhozó kísértet lesz, aki ha nekem sincs, neked se legyen alapon időről időre megöl egy gyereket. Ezért a falubeliek félnek tőle és nem veszik jó néven, amikor Arthur a nő kísértettanyájára érkezik egy hagyatéki ügyben.

Arthur nem konfrontálódik a szellemmel. Kétszer meglátja, hallja annak a bizonyos balesetnek a hangjait, amikor meghal a kisfiú, a hintaszék nyikorgását a gyerekszobában, átrendeződnek tárgyak, de gyakorlatilag semmilyen jelenségnek nem lesz tanúja. Amikor a kölcsönkutyája majdnem belefullad a lápba (mert egy igazi, régimódi kísértetsztori fabatkát sem ér lápos-ködös-falutól elzárt környezet nélkül) Fogja magát és egyszerűen hazamegy, orvosi utasításra nem szabad felzaklatni a lelkét és zilált idegeit (ennél a mondatnál papírpöcsnek tituláltam az egyébként arrogáns és pökhendi hősöcskénket). Nincs semmi drámai tetőpont, nincs feloldás, találkozás a szellemmel. Megnéztem a filmet (kétszer belealudtam), ott legalább próbál valamit, véget vetni a szörnyűségeknek, könyves Arthur nem csinál semmit. Hazamegy, megnősül, rendezi az idegeit. A Fekete ruhás nő meg tud várni. :)

A hangulata jó volt, de elég cselekménytelen volt a történet, nem volt benne igazi feszültség, nagyon kiszámítható menet közben és a végén is. Szuper könyv lehetett volna, de ez van, amikor jobb az ötlet, mint az író.