2013. október 29., kedd

Maya Banks: Vénuszdombi mesék

Valószínűleg jobban tetszett volna, ha nem a Buja fiúkat olvasom előbb. Az első két történet gyakorlatilag ugyanaz. Adott egy lány, szexuális zaklatásnak kitéve, egy-két hős megmentő, akik partiba akarják vágni a megmentésre váró hölgyet. A Buja fiúkban végül monogám marad a kapcsolat, itt kábé 200 oldal szenvedés után maradtak a hárman párban-nál.
Mac igazi jófiú, komoly, szaladjunk az oltár elé típus lenne, ha épp nem preferálná a lányok megosztását barátjával, Ryderrel. Nekem ő volt a kedvencem a történetben, igazán az én zsánerem: hosszú haj, fülbevaló, tetoválás, motor... Ők ketten babusgatják gyerekkori barátjukat, Kit-et, akinek a bugyijába is szeretnének bemászni, ha lehet, minél többször és tovább. Mint kiderül, Kit is erre vágyik, és a zaklatója miatt rá is fér a figyelemelterelés. Nagyokat szenvednek, sokat szexelnek, igazi pornó forgatókönyvre. Mármint dögivel van benne ágyjelenet, de fárasztóan egyformák: a csaj csak úgy van, a pasik kitöltik: az egyik orál-nuni, a másik orál-anál, aztán csere és a végén szépen ráélveznek, vagy épp nyeld le minden cseppjét felkiáltásokkal romantikáznak. Igazán megható, komoly nagy érzelmek. Kit borzasztóan idegesített, a harmadik történetben pedig indokolatlanul bunkó Miával, ami megint egy rossz pont. Engem zavart a múltja: megerőszakolták, jajj szegény, de nem elég, á nem, derüljön ki, hogy gyerekkorában erőszakolgatta a mostohaapja. Nekem ennyi testi-lelki nyomorúság sok volt.

Ryder-en kívül a harmadik történet miatt volt csak érdemes elolvasni a könyvet, de sajnos elég rövidke és viszonylag kidolgozatlan maradt. Itt ízelítőt kapunk az Édes megadás hangulatából és jellegéből, kapunk egy dominánsabb pasit és egy tökösebb lányt. Életszagúbb a történet, bár a zaklatós-bűnözős szál itt sem maradhatott el. A szereplők közös múltjába nagyobb betekintést kapunk, mint az édeshármasunk esetében, de az érzelmek kialakulásának nincs igazán rendes lefutása. A pasi két év után egyszer csak feltűnik a színen, pont olyan hirtelen, ahogy lelépett, a bajbajutott lány megmentésére siet, kiszabadítja, megdugja párszor, és boldogan, amíg meg nem... Vicces, hogy a nyúlfarknyi történetben kidolgozottabbak a karakterek, mint a kétszáz oldalas nyűglődésnél, de a kicsinek is örülni kell.
Ha épp nem akad más, egy délutánra megteszi, de kifejezetten senkit nem biztatnék az elolvasására.

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Bár mondhatnám, hogy ez a könyv menyire eredeti, de sajnos nem tudtam nem észrevenni az Alkonyatos jeleneteket. A különbség azonban ennek a javára írható, minden hasonlóságot kiforgat és jobbá tesz az írónő, mintha csak bemutatna Meyernek, hogy látod csajszi, lehet ezt dögösen is. (új bénácska csaj, a suli "sztárjai", autóelcsapás, tetszel, de nem lehetünk együtt, undok család (ott Rosalie, itt Andrew...)) Míg Edward és Bella négy köteten keresztül szenved a se veled, se nélküled kapcsolatban, Katy és Daemon nem hagyják magukat, ők ketten csupa tűz és szikra. Hiába próbál Katy ellenállni Daemon-nak, a srác meg próbál józanul gondolkodni, de nem megy neki sem. Mit csinál két, elfojtott szexuális vágytól frusztrált kamasz: nem a szobában ücsörögve emózik, hanem vérpezsdítő macska-egér harvba kezd.
Katy igazi, belevaló csaj: azt hiszi magáról, hogy unalmas könyvmoly, de kiderül, hogy rendíthetetlen vasakaratú, önfeláldozó, bátor lány, aki bármit megtenne a barátaiért, de nem hagyja magát hülyére venni sem. Úgy odamondogat Daemon-nak, hogy öröm olvasni.
Daemon pedig... igazi seggfej rosszfiú. Az a fajta, aki pontosan tudja, mennyire jó pasi, és vissza is él vele, ha úgy hozza a helyzet. Egyetlen szóval az őrületbe kerget mindenkit, és még élvezi is.
Érdekes volt ez az ufós fényemberes háttér, úgy érzem, van benne potenciál, és Superman-en kívül úgyse nagyon sztárolják a földönkívülieket. Esetleg E.T.-t, de vele meg nem akar senki sem randizni. Ami pedig nagy nagy pirospont, hogy Katy a végén nem omlik egyetlen szóra Daemon karjaiba, neki tartása van, és még ha lucskosra is izgulja magát a pasitól, érte bizony meg kell küzdeni. Mindenképp elolvasom a folytatását, a könyv végére biggyesztett két ízelítő fejezetecske igencsak felkeltette a kíváncsiságomat.

2013. október 25., péntek

Catherine Anderson: Rózsavirágzás

Már majdnem megörültem, hogy találtam egy olyan Catherine Anderson regényt, amiben épek a szereplők. Nem mintha bajom lenne azzal, ha nem tökéletesek, sőt példaértékűnek gondolom, hogy hozzá mer nyúlni a kényesebb témákhoz és szituációkhoz, de fura, hogy minden története ilyen.
Kate egy nagyon fiatal, csupán 21 éves özvegy egy édes, selypítő négy éves kislánnyal, tengernyi gonddal és még annál is több lelki sérüléssel. Egy balesetet követően kényszerűségből hetekre össze lesz zárva a sötéten jóképű szomszédjával, Zach-kel. A férfi megmentette a lányát egy kígyóveremből, de őt megmarta néhány csörgőkígyó. Persze az ellenszer feltalálása előtt túl lehetett élni négy marást is. Hálából a lánya életéért, gondoskodik a férfiről.
Zack tipikus Anderson-hős: vicces, komoly, nagylelkű és önzetlen, nagy csipetnyi tragikus múlttal. Nem könnyű zöld ágra vergődni egy bántalmazott, férfifóbiás nővel, de Zach-et nem olyan fából faragták, aki könnyen feladja. A körülmények persze a kezére játszanak, megkapja a nőt, de a bonyodalmak csak akkor kezdődnek. Sok félreértés, a bizalom és a kommunikáció hiánya csaknem megmérgezi a kapcsolatukat, de aztán egy utolsó katyvasz után minden szipiszupi hepiend lesz.
Kate változása egy kicsikét gyors, a megismerkedésük után körülbelül két hónappal leküzdi az elmúlt öt év borzalmas házasságának minden negatív élményét és berögzülését. Noha nincs, és remélem nem is lesz ilyen tapasztalatom, szerintem ezek a dolgok kicsit tovább tartanak.
A regény nyelvezete nem volt annyira sziporkázó, mint a korábban olvasott Anderson könyvekben, de Miranda édes selypítése kárpótolt érte, Megjegyzem, nem túl hihető nekem, hogy egy négy éves gyerek ennyire komoly és ilyen összetetten és összefüggésekben gondolkodik, ennyire választékosan beszél. Van egy öt és egy hét éves unokahúgom/öcsém, egyikük sincs ilyen érettségi szinten. Bár a klasszikus, romantikus irodalom gyerekalakjai mind koravének kicsit...

2013. október 23., szerda

Lora Leigh: Buja fiúk

A lehetetlenül bugyuta cím és a gyomorforgatóan vattacukor-rózsaszín borító miatt nagyon régóta halogattam ezt a könyvet. Nem voltak teljesen alaptalanok a kételyeim, de korántsem volt olyan rossz, mint vártam.
Mostanában meglehetős divatja van az egy csaj sok pasi felállásnak, amit ez a történet is pedzeget. Adott három unokatesó, akik szeretnek osztozni, mert az mennyivel nagyobb öröm egy nőnek. Belecsöppen az életükbe egy új mostohahúg, aki igazi báránybőrbe bújt farkas, kiszemelte az egyikőjüket és gőzerővel próbálta elcsábítani. Sikerrel, mert mind a három rákeményedik a témára, olyannyira, hogy a seregbe menekülnek, nehogy liliomtiprás legyen a vége.
Mire a kimondhatatlan nevű főhősünk, Rowdy visszatér az otthonába, mivel úgy ítélte, egy 24 éves fiatal, szinte gyerek ártatlanság talán már elég érett a szexre és a míg a halál el nem választ opcióra, meglepve tapasztalja, hogy bizony változtak a dolgok. Kelly-t csaknem megerőszakolták, minek következtében a lány bezárkózott, slampos remete lett. Annyira fél a férfiaktól és az árnyékától úgy általában, hogy két teljes nap kellett hozzá, hogy ágyba vigye, és még egy, hogy kis híján partiba vágja. Hatalmasakat tekernek, de csakis misszionáriusban, mert már az is túl vérforraló, hogy az ártatlan leányka mekkorákat élvez, meg sikít, nehogy legyen benne valami kis extra. Amikor ideáig jutottam, hogy hogy a csudába lehet, hogy egy ilyen szexvadállat, amilyennek a pasit bemutatják, csak így uncsiban csinálja, a semmiből elővarázsolt egy vibrit, amin ki tudja miért a lány meg sem lepődött. Mármint ki a fene az, akinek még csak a szeme sem rebben, hogy eggyel több bré van benne hirtelen?
Amúgy kicsikét nyomozgatnak is, mivel az erőszaktevő nem tudta elviselni, hogy az ő jó kislány barátnőjét bemocskolják. A nagy nyomozás ki is merült abban, hogy Kelly-t a három pasi a házból a hajóba, onnan a másik pasi házába hurcolássza, mindenhol megy a kettyintés és a veszekedés, hogy akkor lesz gruppen, vagy nem lesz. A gyilkos erőszakoló kilétére nincs semmi támpont, nem lehet az olvasónak gyanakodnia, nincs a nagy AHA! érzés.
Mindezek ellenére, valamiért nagyon olvastatta magát, konkrétan egész nap lustálkodtam és ezt olvastam, pedig lett volna más dolgom, és a könyv sem volt annyira hűha. De az a valami azért elég arra, hogy a folytatásokat is meglessem.

2013. október 22., kedd

Sarah Dessen: Altatódal

Először is szögezzük le, hogy nem vagyok prűd kékharisnya, olvastam sok romantikus és kevésbé romantikus fütyikönyvet, de nem fér bele az értékrendembe, ha valaki válogatás nélkül bárkinek széttárja a lábát úgy, hogy érettségire egy kisebb középiskola taglétszáma megfordult már benne. Ja, bocs, ő csábít, véletlenül sem a könnyen megszerezhető numerát látják benne.
Szóval a főszereplő, Remy úgy gondolja, a szerelem önáltatás, és úgy általában mindennemű kapcsolat, ami pasikhoz fűzné, megmásíthatatlanul kudarcra van ítélve, így a középiskolás éveit azzal töltötte, hogy egyik pasit szedte össze a másik után és dobta, mert így az ő kezében van az irányítás. Mindezt azért, mert az apja elhagyta őket, az anyja pedig több férjen is túl van már. A testvére nagyon találóan kérges szívű megkeseredett ribancnak nevezte, és szerintem az is. Ugyanakkor szerintem más élettapasztalatából kiindulva nincs joga ahhoz, hogy megkeseredett legyen, amikor soha nem adott se magának, sem a srácoknak esélyt, hogy jobb legyen a helyzet. Nem, ő már 14 évesen a suli kurvája volt a visszaemlékezései szerint. Persze ezt ő érettségnek nevezte, meg hogy korán tisztában volt az élet dolgaival, és már egy csöppet sem volt naiv, de akkor is. Mindig neki kell a főnöknek lennie, mindent irányítania kell, belehal, ha nem ő a főnök. Nem tudtam megkedvelni Remyt, akárhogy is próbáltam. mintha egyáltalán nem is lettek volna érzései. Kitalált magának egy szabály- és normarendszert, amit mindenkire rá akart erőltetni. A barátnőit annyira a saját képére formálta ezzel, hogy amikor "elpuhult" és számon kérték rajta, még ő csodálkozott. Amúgy az olyan barátságokat sem szeretem, amikor csak dirigálnak és bírálgatnak, a saját akaratukat erőltetik le a másik torkán és szólnak bele egymás életébe. Nem hiszem, hogy a valóságban bárki sokáig elviselne egy ilyen társaságot.
Dexter cuki, esetlen, de nagyon gyerekesnek érzem. Mivel Remy szemszögéből látjuk az eseményeket, Dexterről is csak annyit tudunk meg, amennyit Remy hajlandó látni belőle: vagyis szinte semmit. Vidám, optimista, habókos srác, rendetlen, kedves...és indokolatlanul kitartó. Félmondatokból derül ki, hogy a család fekete báránya, de semmi részlet, mintha csak díszlet lenne Remy fotóalbumának nyári lapjain.
A könyv stílusa mondhatni tetszett, bár örültem volna, ha nem kell minden jelenetnél azt olvasnom, hogy a lány Zip diétás extra large kólát iszik, mert ugye biztosan ciki a "nagy" szót használni, vagy ha Remy a beszélgetések során nem használná olyan sokat a "téves" szót (ami után nem is magyarázza el, miért nem helytálló ez vagy az az állítás). A szereplők és a kapcsolatok szerintem nagyon sekélyesek, nem tudtam senkinek sem drukkolni. Nem éreztem, hogy ez a szerelmi viszony tartós lehet, nem hogy boldogan, amíg meg nem befejezést kapna. Azt meg külön röhejesnek tartom, hogy aki nem kell, azzal dugok, de aki igazán tetszene, azzal nem, mert mi van, ha közel kerül hozzám? Hülye p..., de komolyan. Összességében nem tetszett és valami fura hiányérzetem maradt.

2013. október 15., kedd

Melissa de la Cruz: Álarcban

A gyengécske első rész után itt a távolról sem érdekfeszítő második kötet. A szereplők továbbra is sekélyesek, hiába van a fejükben több ezer év emléke, tapasztalata és tudása, megrekedtek az éretlen tizenévesek szintjén, még a "felnőtt" karakterek is iszonyat gyerekesek. Semmitmondó társadalmi játszmák és féltékenykedések (nekem több Gucci cuccom van, bebebe!) töltik ki a halhatatlan életüket, a legfőbb gondjuk, hogy megfelelnek-e az aktuális trendeknek. Mivel a szaporodás művi náluk, ugyanazok az életek keringenek körbe-körbe, mindenki mindenkinek a rokona, de senkit nem szeretnek igazán, nem kötődnek, csak a már bűnbeesés-kiűzetés előtti párocskák keverednek össze újra és újra. Tesóknak születtünk? Nem gáz, csakazértis összejövünk. Más tetszik? Sebaj, akor is velem kell lenned. Szánalmas és gyomorforgató, hogy a vámpírlét ilyen kicsinyes dolgokban merül ki.
A történet elvileg haladgat, közeledik a hatalmas veszély, meg a színfalak mögött és előtt sok ármánykodás van, senki nem az, akinek látszik. Hatalmas csavarokkal persze rájövünk a dolgokra, csakhogy ezek a fordulatok mindenféle előkészítés, feszültségkeltés és logikai levezetés nélkül, csak úgy villámcsapás szerűen jönnek. Szinte látom magam előtt az írónőt: jajj, most mit írjak, kéne még pár oldal... Megvan! Legyen ez a szereplő a titkos genyó! Az olvasóim úgyis olyan buták, simán benyelik. Mintha egy könyv vázlatát olvasnám, az események nem épülnek egymásra, utalás nélkül ugrunk az időben. Semmitmondó és unalmas.

2013. október 14., hétfő

Alice Clayton: A faldöngető

A borító tetszett a takarítónéni-szandálra erősen emlékeztető topán ellenére, de a cím volt az, ami megfogott. A faldöngető macsó és az elveszett orgazmusú csaj találkozása. Később kiderült, hogy egyértelműek TÚL SOK volt az elveszett orgazrmus, elnézést, nagybetűs O körüli elmélkedés. Kicsit olyan volt, mint Ana Steel fejéből pattant volna ki ez a sok tudathasadás, csak itt nem a félhold alakú szemüveges tudatalatti meg a fátyoltáncot lejtő belső istennő voltak a szereplők, hanem CA (Caroline alfele), Caroline, így E/3 személyben, Gerincesség, Idegesség és persze O. Oké, hogy frusztrált lett a csak a géppuskás fiaskó után, de azért ne essünk ekkora túlzásokba. Caroline a végletekig csapong, de legalább többségében vicces a hisztije.
Amikor a Tahoe jelenetnél kiosztotta Simont és amikor a végén a nagy pitegyártásos kiborulást produkálta, tényleg jókat vidultam-derültem.
Simon nagyon édes, de azért hozza a megtört lelkű aranyifjú karaktert, de legalább nem olyan neurotikus, mint Christian és Gideon. Vicces, kedves, és olyan az állóképessége, hogy egyszerre lehetne minden energiaital és potencianövelő reklámarca. 
Ami jó volt a könyvben, hogy a mostani könyvekhez, legalábbis a fütyikönyvekhez képest egész hétköznapi a történet. Nem extrák a szereplők, nincsenek olyan hatalmas gesztusok, nem vesz senki senkinek csillió dolláros autót, hanem a szereplők a hétköznapokat osztják meg egymással, átlagos problémájuk van ( tesóm macskája is megjelölte az én pulcsimat a területeként), a felmerülő konfliktusokat pedig átlagember módjára kezelik, vagyis hallgatnak róla, majd kiborulnak és megbeszélik.
A mellékszereplők nagyon idegesítettek, nekem nem jön be ez a szörnyen tudálékos, kotnyeles barátnő típus a'la Szex és New York. Hadd ne kelljen már a csajos szolidaritásra alapozva kibeszélni a nemi életemet. Clive cuki volt, nagyon találóan lett felépítve a "karaktere" igazi macska, bár az utolsó két oldal az ő szemszögéből pöttyet gagyi.
A végén ez a hihetetlen multiorgazmus dömpinges szexmaraton kicsit túlzás volt, bár legalább nem parancsszóra élvezett a lánykánk. De abban legalább igaza van, hogy néha olyan jó belekalapálódni a matracba.

2013. október 9., szerda

Melissa De La Cruz: Rettegés

Sajnos sok ifjúsági könyvnél felfigyeltem rá, hogy úgy akarják eladni magukat (mint sok animében), hogy a gyerekek igazából felnőttek. Szülők sehol, ha vannak, akkor sincsenek soha a képben, tizenpár évesen már keményen éjszakáznak, bagóznak, isznak, akár drogoznak is, de sebaj, mert előttük a fényes jövő, ami sok-sok pénzzel és a legtrendibb divatmárkákkal van kikövezve. Természetesen mindenki éltanuló és olyan komolyan veszi magát, hogy ihajj.
Adott egy egész jó történet, szépen kidolgozott, de kellően rejtelmes háttérrel, és mégis a könyv fele arról szól, ki orrol kire, és a gimi aktuális méhkirálynője éppen melyik divatguru kreálmányát viseli. Túl sok a márkanév, az öltözködés részletei. Gazdagok, csinosak, ízlésesek, értem én, de nem divatkalauzt szeretnék olvasni.
Tetszett, hogy a cselekmény végig több szálon fut, annyira, hogy igazán főszereplő sincs. Persze a fülszöveg szerint van, de szereplők annyira egyformán kapnak részt az elbeszélésből, hogy szinte nincs is. A szereplők nem igazán szimpatikusak, de nem is túl ellenszenvesek, igazából szinte semmilyen érzést nem hoztak elő belőlem. Viszonylag sejthető a vége, sajnos a nagy lelepleződés és a végkifejlet egyáltalán nem sikerült valami izgalmasra. Sokkal több van a történetben, mint amennyit sikerült kihozni belőle. 
Sajnos szinte végig az az érzésem volt, hogy a Szex és New York tinivámpír paródiáját olvasnám. A tinivámpíros könyvek közül eddig az Éjszaka Háza sorozat tetszett legjobban (leszámítva a rengeteg barnaüccsit). Ez kicsit lapos volt, de nem annyira rossz, hogy ne tegyek még egy próbát a második részével.

Christien Boomsma: Boszorkányvér

Kedves boszorkányos könyv abból a fajtából, amit már nehéz élvezni egy bizonyos életkoron túl. Nagyon szeretem az ifjúsági irodalmat, de ez a történet kicsit lapos volt nekem.
Ezerötszáz éves átok, ősi boszorkánycsaládok és sötét titkok. Akár jó könyv is lehetne, ha nem egész végig egy én mindenkinél mindent jobban tudok pöttyet idegesítő kotnyeles kislány lenne a főszereplő. Azok a gyerekek, akik elolvassák a könyvet, a barátságról szóló általános frázisokon túl nem sok tanulságot kapnak. 
Ellenben:
  • Nyugodtan lopj és hazudj, ha jó indokaid vannak rá!
  • Reggelizz tortát, de sose moss fogat!
  • Ha eltiltanak valami életveszélyes dologtól, csak tegyél vele próbát! Te úgyis jobban tudod.
Elmagányosodott gyerekek, anticsalád, a tökéletes anya tökéletes ellentettje. Olvasás közben néha sikítani tudtam volna, hogy lehet egy gyerekkönyvbe egy ennyire hátborzongatóan pics@ anyukát berakni. Robin halálra idegesített. Az elején utálja a lányt, aztán félóra pusmus után már ő a soha meg nem született testvér, lelkitárs és hasonló nyalánkságok, amiért "hatalmas" nyomozásba kezd, ami leginkább a válogatott hazugságokkal kisajtolt információkban merül ki, aztán megsértődik, hogy a lány hallani sem akar róla (pedig annyit nyomozott), de csakazértis megtöri azt az átkot, amit soha senki nem tudott 1500 évig. Logikus. Ha a főszereplő néhány évvel idősebb lenne és kevésbé csökönyös, sokkal jobban tetszett volna.

2013. október 4., péntek

Kresley Cole: A gyönyör sötét hercege

Azt hiszem, erre a kötetre az első rész megjelenése óta minden rajongó/olvasó várt. Valamiért, én naiv, azt hittem egyszerűbb lesz a dolguk, de persze Cole könyveiben semmi nem lehet az. Mi más hiányzik egy ezeréves halhatatlannak, mint a szüzességi fogadalom, és a tökéletes csábítás, hogy elbukjon. 
Lucia az első néhány részben csak keveset szerepel, egész picit frigidnek tűnt, de legalábbis unalmasnak a nagy kimértségével. Dermedtszívű Kaderin óta persze tudjuk, hogy mennyire csalóka az a bizonyos látszat. Lucia szenvedélyes nő, pontosan tudja mit akar: azt, ami sosem lehet az övé.
Még mázli, hogy Garreth erről egyszerűen nem vesz tudomást. Le a kalappal a kitartása előtt, nem sok pasi maradna ilyen eltökélt, miután lavinát zúdítottak a nyakába. Garreth édes, megértő, forrófejű, vicces, megbocsátó és nagyon védi azt, aki az övé. A tökéletes főhős, mint az összes pasi a sorozatból.
Ez a kötet némileg kilóg a sorból: a történet olyan hosszúra nyúlik, hogy több kötet történetével is párhuzamos. Kicsit előbb indul, mint Lachlan története és egy évvel az esküvőjük után fejeződik be. Említést tesznek Kaderinékről, Bowen és Mariketa egymásra találásáról. Aranyos, ahogy a vérfarkasok próbálnak Garreth-nek csábítási tippeket adni, hogy az ember (farkas) fia hogy viselkedjen a roppant öntudatos hölgyekkel. Főleg a "nekem nem kell pasi" menekülő típussal. A testvérek kapcsolatának bemutatása meg külön egy nagy pirospontot érdemel.
Azt szeretem nagyon Cole könyveiben, hogy eddig mindegyik páros igazi zsák a foltját volt.Egyre inkább körvonalazódik az Örökösödés kavarodnak a szála. Nix még mindig isteni, dinka mint mindig, Lothaire pedig egyre jobban bizgeti a fantáziámat. Még mázli, hogy ahogy a dolgok állnak, egy izgi mellékszereplő sem lesz sokáig hanyagolva, csak nehogy befuccsoljon a sorozat, de majd csak lecseng ez a péló-láz.