2013. december 2., hétfő

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás

Gyönyörű sorscsapás, újratöltve, Travis szemszögéből. Általában jobban szeretem a váltott nézőpontú történeteket, az nem igazán van ínyemre, hogy ugyanazt a sztorit halljam újra. Szerencsére az első kötetben szereplő közös jelenetek nem voltak túl nagy számban, sokkal inkább a közte lévő magányos időt mutatta. Mindig sejtettem, hogy a lelke mélyén igazi romantikus alkat, de hogy ennyire gyönyörű érzései, gondolatai vannak, ahogy keresi az igazit, akkor is, amikor nem tud róla...
A prológus nagyon megható volt, azt hiszem főleg azok érezhetik át igazán, akik már vesztettek el szülőt. Travis múltja, ha nem is igazolja a viselkedését, a dühkitöréseit, legalább kicsit megmagyarázza. Furcsa, mert az ő szemszögéből sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt a személyisége, ahogy látjuk a vívódását, hogy tényleg megpróbál uralkodni magán, hogy Abby érdekeit és érzéseit próbálja a magáé elé helyezni, nagyon édes. A hálaadási rész itt talán még szívszorítóbb volt. A prológus nekem kicsit nyálasnak tűnt, túlságosan rózsaszín ködös, de végül is, pont ezt hiányolták sokan, hogy mind szép és jó, hogy kibékültek, elrohantak Vegas-ba, zúgtak a harangok, de nincs jövője a kapcsolatuknak. Persze a kívülállók mindig jobban tudják, nekem is pusmognak négy éve, hogy semmi jó nem lesz a kapcsolatomból. Ilyenkor nagy ívben tenni kell rájuk és csakazértis megmutatni, ahogy Abby és Travis tette.
Ugyanakkor kettejük kapcsolata példamutató is: Abby, hiába szereti Travis-t, kilép a kapcsolatból, amikor úgy látja, hogy a kárára van, Travis pedig képes elengedni. Ugyanakkor, amikor látják, hogy van értelme harcolni a kapcsolatukért, megpróbálnak megoldást keresni, ami a mai világban már ritkaságszámba megy. A könyv egyik nagy üzenete nekem, hogy tudni kell meglátni, mikor kell lépni, és mikor kell harcolni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése