2014. március 5., szerda

Jennifer Crusie: Fogadj Rám

A borító alapján annyira limonádé volt, hogy félve vettem a kezembe, főleg azért, mert az első molyos értékelés, amit olvastam róla, azt a képet festette, hogy másról sem szól a könyv, mint a főhős sirámain, hogy túlsúlyos.
A könyv legnagyobb pozitívuma, hogy baromi vicces. A szereplők kellemes öniróniával rendelkeznek, és szívesen froclizzák egymást. Min súlya és vélt alaktalansága valóban központi része a történetnek, hiszen szegény nőt mindenki akitől pozitív megerősítést várna, az anyja, a pasija amiatt sértegeti, ahogy kinéz, ami miatt nincs önbizalma, csúnyábbnak látja magát, amilyen és úgy öltözik, mintha a saját nagyanyja lenne.
Kihallgat egy ostoba majdnem-fogadást, hogy a bárban feltűnt szexisten kinézetű pasi nem tudja őt egy hónapon belül ágyba rángatni, mert hiába lenne hálás minden felé irányuló érdeklődésnek, olyan frigid, hogy lefagy minden himbilimbi, ami a közelébe ér. Örültem neki, hogy az egész történet alatt tudott a fogadásról, amiről közben Cal meg is feledkezett, bár az kicsit nagyobb drámát eredményezett volna a végére. Így viszont nem volt Min olyan kis szerencsétlen, és kellően furmányosan játszhatott a pasi idegein. Min kedves, szerethető karakter, Cal pedig egy beképzelt szépfiú, aki szépen kibontja a szárnyait a végére, és megmutatja,  hogy olyan, mint egy hagyma, vagy egy ogre. No nem büdi és csípi a szemet, hanem vannak mélyebb rétegei, nem csak az a cserbenhagyásos randizó (imádtam ezt a kifejezést), akinek mindenki hiszi. A mellékszereplők egész részletesen ki lettek dolgozva, senki nem volt felesleges, aki megjelent, hozzá is tett valamit a történet alakulásához. A szülők rémesek voltak, a barátok nagyon jófejek. A párbeszédek sziporkázóak, a helyzetkomikumok és a különböző jellemű szereplők ütköztetése sok nevetést okozott. Az áskálódó exek olyan nyomik voltak, hogy nem is igazán zavart az ármánykodásuk, az izzadságszagú próbálkozásaik jórészt a főszereplők malmára hajtották a vizet.
A könyv egész a végéig fenntartotta az érdeklődésemet, csak egyvalami szúrta a szemem. Se a pasi, se a nő nem akart gyereket. Min a könyvben többször is elmondta, hogy nem akar, a végén pedig csak annyit bökött oda az anyjának, hogy "tudod, hogy akkor sose fogynék le". Nem egészen értettem a miérteket, kellett volna valami indoklás. Általában azért nem akarnak gyereket, mert a, nem szeretik őket, de itt ennek az ellenkezője igaz, b, félnek a felelősségtől és a kötöttségtől, de aki egy hónap után már sírig tartó  házasságról beszél, ott nem ezzel van a baj. Ha nem akarnak gyereket, akkor nem, csak így nagyon lóg a levegőben.
A végére ez az elnagyolt epilógus nagyon nem kellett volna, nem akartam tudni, mi lesz 5-10-15 év múlva, jobban tetszett volna, ha a képzeletemre bízzák a dolgot. Mindenki megtalálja a párját, kivéve, a gonoszok elnyerik a saját tündérmeséjüket, aztán élik a fogpaszta reklámba illő mosolygós életüket. Bleh. De az utolsó 2 oldalt leszámítva jó könyv, fogok még Crusie-től olvasni, ha valami könnyedre vágyom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése