Kíváncsi voltam erre a kötetre, mert Sawyer megmozgatta a fantáziámat, de Julietta nagyon hidegen hagyott, majdnem ellenszenves karakter volt. Túl hideg, túl törtető. A könyv jobb volt, mint az előző, de messze nem olyan jó, mint az első rész, de lezárásnak épp megfelelt. Ugyanakkor nem tudtam figyelmen kívül hagyni néhány nagy hülyeséget.
Az alaptörténet a következő: Julietta irányítja a pékség olasz ágát, a munka a mindene, a szexuális élete, mert Carinával ellentétben neki szabad zülleni, kész csőd. Sawyer, aki szállodaláncot akar nyitni, üzletet ajánl neki, hogy legyen az egyedüli beszállítója, a hotelekben nyisson üzleteket. Természetesen az első perctől izzik köztük a levegő, pattognak a szikrák, a nő próbál jéghegy maradni, ami beindítja a pasi "csakazértis-megszerzem" üzemmódját. Aztán persze közbelép a drága mama, aki mindenkit jobban ismer, mint az saját magát, jobban tudja, mi a jó neki, fittyet hány a szabad akaratra, a 21. századi emancipált nőképre vagy erkölcsi normák lazulására. Őszintén mondom, az ég mentsen meg mindenkit az olasz anyákról. Az egy dolog, hogy a romantikus könyvekben mindig garantált a boldog befejezés, a mama is megnyugodhat, hogy ő csak a gyerekei boldogsága miatt ugatott bele az életükbe.
Julietta azt tartja magáról, hogy frigid, soha, senki és semmi nem tudja felizgatni, legalábbis eddig senkinek nem sikerült. Ennek ellenére a bugyija abban a pillanatban úszik a nedvességtől, amint a férfira néz. És még akkor sem gyanakszik, hogy a partnerei voltak bénák. Egyrészt értem, hogy úgy megbántották, hogy komoly lelki sebeket szerzett, de azt már nehezen hiszem el, hogy soha nem próbált a saját öröméről gondoskodni. Egyáltalán, létezik olyan ember, aki nem próbálta? Amúgy hogy lehet, hogy az ő ártatlanságát nem védte rokonok hada kivont karddal? Sanda gyanúm, hogy Venezia után sem loholt senki vigyázni az erényére, nem értem, miért csak Carinát nem hagyták felnőni.
Saywer jó figura, jól fel van építve, tetszett, hogy nem kesergett a múlton, a hibáit vállalta, illetve, hogy voltak egyáltalán hibái ,hogy úgy volt domináns, hogy nem zsarnokoskodott. Nem elnyomta a nőt, hanem segített neki kibontakozni, hogy aztán egyenrangúak legyenek.
Ahhoz képest, hogy a történet erősen a szexualitás köré lett felfűzve, nem volt minden második oldalon kufirc.
A könyv végére Juliettát még mindig kicsit sótlannak éreztem, és biztos nem a kedvenc szereplőm a sorozatból. Jó volt, hogy ezúttal kaptunk kidolgozottabb mellékszereplőt is, Wolfe-ra kíváncsi lettem volna még. Nálunk a család nem ilyen: nem ilyen zajos, nem ekkora, nem ilyen beleszólós, így a végée csoportos ölelkezést kicsit soknak éreztem. Örültem, hogy az előző kötetek szereplői is megjelentek, de nekem sok, mennyire nagyon vannak jelen a másik életében. Például sosem értettem, hogy egy szüléshez mi a csudának kell az egész családot odarángatni, hogy aztán a nő sógora tartsa a lábát meg szorongassa a kezét. Ezt csak zárójelben, meg úgyis az előzőben volt. Kicsit fura volt, hogy a szinte egyidőben született gyerekek más ütemben növekedtek. Elvileg ez a rész fél évvel a harmadik után volt, és én olyat még nem láttam, hogy egy fél éves gyerek jár és beszél. Vagy nem gondolták át az időbeli elhelyezkedést, vagy valami félresiklott fordításnál.
Azért jó volt, kellemes kikapcsolódás az egész sorozat, de akkor sem vesztettünk volna semmit, ha csak az első kötetet írta volna meg Probst.
Az alaptörténet a következő: Julietta irányítja a pékség olasz ágát, a munka a mindene, a szexuális élete, mert Carinával ellentétben neki szabad zülleni, kész csőd. Sawyer, aki szállodaláncot akar nyitni, üzletet ajánl neki, hogy legyen az egyedüli beszállítója, a hotelekben nyisson üzleteket. Természetesen az első perctől izzik köztük a levegő, pattognak a szikrák, a nő próbál jéghegy maradni, ami beindítja a pasi "csakazértis-megszerzem" üzemmódját. Aztán persze közbelép a drága mama, aki mindenkit jobban ismer, mint az saját magát, jobban tudja, mi a jó neki, fittyet hány a szabad akaratra, a 21. századi emancipált nőképre vagy erkölcsi normák lazulására. Őszintén mondom, az ég mentsen meg mindenkit az olasz anyákról. Az egy dolog, hogy a romantikus könyvekben mindig garantált a boldog befejezés, a mama is megnyugodhat, hogy ő csak a gyerekei boldogsága miatt ugatott bele az életükbe.
Julietta azt tartja magáról, hogy frigid, soha, senki és semmi nem tudja felizgatni, legalábbis eddig senkinek nem sikerült. Ennek ellenére a bugyija abban a pillanatban úszik a nedvességtől, amint a férfira néz. És még akkor sem gyanakszik, hogy a partnerei voltak bénák. Egyrészt értem, hogy úgy megbántották, hogy komoly lelki sebeket szerzett, de azt már nehezen hiszem el, hogy soha nem próbált a saját öröméről gondoskodni. Egyáltalán, létezik olyan ember, aki nem próbálta? Amúgy hogy lehet, hogy az ő ártatlanságát nem védte rokonok hada kivont karddal? Sanda gyanúm, hogy Venezia után sem loholt senki vigyázni az erényére, nem értem, miért csak Carinát nem hagyták felnőni.
Saywer jó figura, jól fel van építve, tetszett, hogy nem kesergett a múlton, a hibáit vállalta, illetve, hogy voltak egyáltalán hibái ,hogy úgy volt domináns, hogy nem zsarnokoskodott. Nem elnyomta a nőt, hanem segített neki kibontakozni, hogy aztán egyenrangúak legyenek.
Ahhoz képest, hogy a történet erősen a szexualitás köré lett felfűzve, nem volt minden második oldalon kufirc.
A könyv végére Juliettát még mindig kicsit sótlannak éreztem, és biztos nem a kedvenc szereplőm a sorozatból. Jó volt, hogy ezúttal kaptunk kidolgozottabb mellékszereplőt is, Wolfe-ra kíváncsi lettem volna még. Nálunk a család nem ilyen: nem ilyen zajos, nem ekkora, nem ilyen beleszólós, így a végée csoportos ölelkezést kicsit soknak éreztem. Örültem, hogy az előző kötetek szereplői is megjelentek, de nekem sok, mennyire nagyon vannak jelen a másik életében. Például sosem értettem, hogy egy szüléshez mi a csudának kell az egész családot odarángatni, hogy aztán a nő sógora tartsa a lábát meg szorongassa a kezét. Ezt csak zárójelben, meg úgyis az előzőben volt. Kicsit fura volt, hogy a szinte egyidőben született gyerekek más ütemben növekedtek. Elvileg ez a rész fél évvel a harmadik után volt, és én olyat még nem láttam, hogy egy fél éves gyerek jár és beszél. Vagy nem gondolták át az időbeli elhelyezkedést, vagy valami félresiklott fordításnál.
Azért jó volt, kellemes kikapcsolódás az egész sorozat, de akkor sem vesztettünk volna semmit, ha csak az első kötetet írta volna meg Probst.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése