2016. február 20., szombat

Justina Chen Headley: Iránytű önmagamhoz

Azt hittem, szeretni fogom, de mostanában sok könyvről gondoltam ugyanezt. Drámára számítottam, mélységekre, nagy titokra. Egy titokzatos goth fiúra. Ebből szinte semmit nem kaptam meg.

Terra rejtegetnivalója egy hatalmas piros anyajegy, egy tűzfolt. A fülszöveg alapján valami sokkal nagyobb, szégyenletesebb titokra számítottam, nem valami szépséghibára. Értem, hogy nagyon zavaró valaki arcán egy hatalmas anyajegy, főleg úgy, hogy a család is csak azt érezteti, ez valami csúnya dolog, amit el kell takarni, de ettől a szépségmániától a szereplőt olyan sekélyesnek éreztem, hogy egyszerűen nem tudtam megkedvelni. Terra mindene a szépség. Az anyja a családi nyomás elől az evésbe menekült, a férje módszeresen ásta alá az önbizalmát. Terra ezért koplal, fut, mindent megtesz, hogy ne legyen olyan kiábrándítóan csúnya, mint az anyja. Szégyellnivaló. Művésznek hiszi magát, de a művészetében is csak a szépséget mutatja meg. Nem az alkotását szeretné széppé tenni, hanem a szépségről szól a munkája. Ami azt illeti, meg lehet kövezni, de nekem a kollázs nem művészet. Kivágott papírfecniket kartonra ragasztani nem művészet, legfeljebb kreatív hobbi. Ez nekem nem alkotás.

Amikor megjelent Jacob, a titokzatos ázsiai srác, azt hittem, lesz valami szeretnivaló a könyvben. Lett volna, de kiderült, hogy a sötét külső csak az aktuális imidzs, egy jelmez amit arra használ, hogy az emberek figyelmét irányítsa és elvonja a nyúlszájhegről. Kimondhatatlanul utálom, amikor egy goth/rocker/punk akármi csak azért olyan, amilyen egy történetben, mert valami trauma éri, mert védekezik, aztán ahogy megoldódnak a gondjai, lerázza magáról a lázadó külsőt. Nem mindenki lelki roncs, aki ilyen stílust képvisel, ez nem egy állapot, amiből ki kell gyógyulni. Szerencsére akadt mostanában olyan olvasmányélményem, amiben a tökös srác a könyv végén is megtartotta a tökeit.

Terra apja piti zsarnok. Nagy a szája, hisztizik, kiabál, veszekszik, de nem bánt senkit, nem mond valótlan dolgokat, csak tudja, hova kell szúrni, hogy fájjon. Az egész család behódol neki, senki meg sem próbál ellenkezni. Inkább szétszélednek a szélrózsa minden irányába, elfelejtenek minden családi köteléket. Teljességgel diszfunkcionális a család, már ha lehet ezzel a szóval illetni néhány egymás számára már csaknem idegen, közös dns állománnyal rendelkező embert. Fájt olvasni, az a sok távolságtartás, hidegség és merevség... A könyv végén túl könnyen a sarokba állítják, az egész addigi fellépését hiteltelenné teszik. Egy igazi zsarnok nem hagyná olyan könnyen annyiban a dolgokat.

Ami miatt Terra nagyon elásta magát, az a mély megvetés, amit az anyja iránt érez. Lehet, hogy az írónő csak az anyuka lelki fejlődését akarta megalapozni a lány szemén keresztül, de nekem ez nagyon a visszafelé sült el. Terra szégyelli az anyját a külseje miatt. Ha egyszer megemlíti, akkor is megérti mindenki. De nem: el kell merengeni azon, hány hurkája van, hány lépés után kezd szuszogni, ha lépcsőzik, mennyire süllyed be a matrac a feneke alatt, a riksásfiú mekkorát nyög, amikor az anyjával kell tekernie. Megveti, mert hamar szült gyereket, és nem vitte semmire, mert nincs munkája és tapasztalata, egyáltalán semmit nem csinált egész életében. Csak felnevelt három gyereket. Megveti, mert nem mer szembeszállni az apjával. Ahogy ő sem, és a testvérei sem.

Nem volt szimpatikus a szerelmi szál sem: az iskola szuperpasijával tart fenn érzelmektől mentes kapcsolatot, csak hogy bebizonyítsa, a szépséghibája ellenére is kellhet valakinek. Más szerepe nincs, talán ha tíz oldalnyi jelenete van. Jacob egyre jobban tetszik neki, számtalan alkalma lenne szakítani, vagy a srácnak bevallani, hogy jár valakivel, de nem, csak hallgat, flörtölget. Csak nagyon módjával, és igazából nincs is sok romantika a történetben. A szerelmi szál a könyv harmadától átadta a helyét a gyerek-szülő kapcsolat bemutatásának és a fájdalmas önmegismerésnek. Na nem a szereplőnek fájt, hanem nekem. Nem szeretem, ha a tanulság túl szájbarágós, ha millió neonnyíl villog felette, hogy idesüss, ez volt a lényeg, nézz ide, hahó, itt a mély mondanivaló: NEM A KÜLSŐ SZÁMÍT, ÁLLJ KI MAGADÉRT. Kösz szépen, magamtól biztos nem jöttem volna rá. Jó, a könyvet még mindig a tíz évvel fiatalabb lányoknak írták, nem a magamfajtáknak, de akkor is. Az olvasók nem hülyék.            

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése