2018. január 24., szerda

Abigail Barnette: Első alkalom és Második esély

Nagyon régen nem írtam ide, már több, mint egy éve. Rengeteget olvastam ezalatt, és majdnem mindegyik után azt mondtam, majd most, de végül csak kinyitottam a következő könyvet, és hagytam a csudába az egészet. Pedig volt nem is egy olyan könyv, ami megérintett, felmérgesített, de ez, pontosabban a második része eléggé padlóra küldött. Feltépett bennem olyan dolgokat, amikről nem is nagyon beszéltem hosszú ideje. A második kötetből fogok spoilerezni, előre is bocsi!


Penny huszonkét éves, Ian ötvenhárom, és egy vakrandin találkoznak. Bár cikisen indul, és kicsit feszengenek is a korkülönbség miatt, valami vonzza őket egymáshoz. Az első rész nem is nagy zsákbamacska, nincs benne váratlan csavar, semmi meglepő fordulat: pontosan azt hozza, amit vár az ember: összejönnek, van néhány kínos és sok vicces pillanat, a környezet elítéli őket, kis veszekedés, kibékülés, nagy veszekedés, szakítás, kibékülés. Ahogy az az ilyen regényeknél lenni szokott. 

Az érdekesség, és sokak szerint a könyv hátránya, hogy külön könyv mutatja be a történetet Ian és Penny szemszögéből, és köztük alig van valami különbség. Engem Ian érdekelt jobban, az ő könyvével kezdtem, és nekem sokkal jobban is tetszett. Jókat derültem rajta, hogy amikor Penny lassan akar haladni, a férfi fejében a kamaszokat is megszégyenítő mennyiségű sikamlós gondolat van. Vele kellene potencianövelőket reklámozni, kenterbe ver sok könyves csődört, bármennyire morog a recsegő ízületek miatt. Külön öröm volt megfigyelni, hogy fér el Ian fejében a szexmánia az erős katolikus vallásossággal, ami ugye nem éppen megengedő a szexuális szabatossággal.
Tudom, ez NEM egy ötvenes pasi
Magam is meglepődtem, hogy nem zavart a sok vallásos rész, talán csak a második kötetben (de azt majd megindoklom), pedig nem szoktam szeretni, ha túl sok szó esik az ilyesmiről. Nyolc évet töltöttem egy katolikus gimnáziumban (nem, nem megbuktam, csak 4+8-as rendszerű suliba jártam), és őszintém mondom, fellélegeztem érettségi után, hogy megszabadulok ettől. Pedig voltak olyan időszakok, amikor jobban megérintett a vallás és a hit, önszántamból jártam imaórára, keresztény ifjúsági találkozóra, de aztán rájöttem, hogy az a fajta agymosott boldogság és egyáltalán a felsőbb hatalmakba vetett feltétlen hit nem nekem való. Jó ember akarok lenni, de magamtól, nem mert kapok egy listát, hogy ezt és ezt betartva a mennybe jutok, ha ezt és ezt csinálok, akkor meg üstben rotyogok az idők végeztéig. Kicsit úgy is gondolom, hogy ez egy menekülés, hogy Istenre hivatkozva megszabadulnak az emberek a döntésektől, hiszen megmondják helyettük, mit kell tenni és gondolni. Amikor pedig vigaszra lett volna szükségem, a vallás semmit nem tudott nekem adni. 
Amúgy fura az erős katolikus hit, ami Ian családját, nagyon népes családját áthatja, mert valahogy a fejemben ez olyan íres dolognak tűnt, Ian pedig skót. Jókat mosolyogtam, amikor Penny arra gondol, olyan szexi az akcentusa, mint Jamie-nek az Outlanderből, és mit meg nem adna, ha Ian egyszer sassenach-nak nevezné.

A romantikus regényekben szinte kötelező egy nagy összeveszés, hogy meglegyen a drámai csúcspont, és a katarzis, a kibékülés. Penny és Ian esetében az összes problémát a kommunikáció hiánya okozza. A két nézőpontot párhuzamba vonva kiderül, hogy ugyanazt gondolják, érzik, mégse mernek igazán megnyílni, mert félnek a másik reakciójától, hogy túl korán, vagy épp túl későn mondanak ki dolgokat. A végső vitánál sokkal kínosabb dolgokat is meg tudtak oldani (Ian élénk, és elég színes szexuális múltját például), de az elhallgatások és a belső bizonytalankodások alaposan megnehezítik a dolgukat.

A második rész(ek) percre pontosan ott veszik el a szálat, ahol az első végén elbúcsúztunk a szereplőktől. Akkor azt hittem, a fülszövegben említett szomorú esemény, tragédia egyből kiderült, nem is kell aggódnom. Én hülye. Egy ismerősük, aki amúgy egy percig se szerepelt a könyvben, autóbalesetben meghal, ami ráébreszti a szerelmeseinket, hogy bárhány éves lehet az ember, egészséges, akár a makk, az élete akármelyik pillanatban véget érhet. Ez megadja azt a lökést, ami kellett nekik, és végre elhatározták magukat. A környezet továbbra sem túl támogató, akiről azt gondolnánk, seprűnyéllel a tomporában fogja végigduzzogni a könyvet, megenyhül, akitől nem számítottunk rá, barom lesz, de a dolgok ez a része egészen elsimul. A könyv nagy részét az adja ki, ahogy megpróbálnak összecsiszolódni, megkeresni, hogy tudnak úgy alkalmazkodni a másikhoz, hogy önmaguk maradjanak.

Innentől jön a spoiler!    

Már az első kötet elején tisztázzák, hogy mindketten családot szeretnének alapítani. A randizás alatt végig potenciális szülőtársként is gondolnak a másikra. Penny korán szeretne gyereket vállalni (valamiért az anyja ketyegő biológiai órával rémisztgeti), míg Ian, aki az első felesége mellett már lemondott az apaságról, tudja, hogy sietnie kell, ha szeretné felnőni látni a gyerekét. A Második esélyben bele is vágnak a családalapításba. Megható volt olvasni, ahogy Ian gyermekért imádkozik, amikor elsírja magát a baba szívhangja hallatán. Aztán derült égből jött a villámcsapás, hogy nem az autóbaleset volt a fülszövegben ígért tragédia. Tudom, milyen reménykedéssel, bizalommal bemenni az orvoshoz, tünetmentesen, egészségesen, hogy azt a hírt halljuk, sajnáljuk, nem él a baba. Talán nehezebb egy spontán vetélésnél is, amikor látszólag minden rendben és csak néhány szó dönti romba az ember minden reményét. Penny nagyon találóan fogalmazza meg, amikor azt mondja: terhes lettem, de nem váltam anyává, megrekedtem. Azt mondja Ian-nak, hogy hiába vesztették el a gyereket, ő már apa. Szokták mondani, hogy "egy angyal anyukája vagyok", de igazából azokat, akiknek végül nem születik meg a gyereke, senki nem gondolja anyának. Szeretném hinni magamról, hogy az vagyok, de én magam sem igazán hiszem ezt. Ez valami nagyon különös, és fájdalmas megfosztottság érzés. Mintha a pozitív teszt láttán valami megváltozna a személyiségben, az a két kicsi csík hozzáadódik az identitáshoz, és mégsem lesz belőle semmi.

A könyv valami hihetetlenül pontosan leírja a vetélés gyászfolyamatát. A vetélés, főleg, ha korai a dolog, akkor az olyan láthatatlan hiány. Olyan dolog hiányzik, ami sosem volt. Olyan valami hiányzik, amit meg sem tapasztaltál igazán. Penny ezt is olyan szépen mondja: nem csak a szíved fáj, mintha a karodban is fantomfájdalom lenne, hogy ringass egy olyan kisbabát, akit soha nem foghatsz meg. Nincs kit eltemetni, nincs semmi, amitől búcsút lehet venni, semmi lezárás, még csak fizikai fájdalom sem. Vagy az írónő saját tapasztalatból írta meg ezeket a részeket, vagy félelmetesen bele tudja érezni magát. Hogy milyen érzelmileg és fizikailag kiürülve a kórházban feküdni, miközben mindenhol boldog kismamák vannak (akár veled egy szobában), milyen rettenetes egy ilyen helyzetben a szobába beszűrődő babasírás, a fásult nővérek lekezelése.

Aztán ember megpróbál visszarázódni a mindennapokba, mert dolgozni, enni, aludni ugye kell. Egyszerűen nem lehet összeomlani, és a környezet sem tolerálja, ha nagyon magad alatt vagy. A könyv olyan szépen megmutatja, milyen különböző az anyai és az apai gyász. Annyira magunkra ismertem ezekben a részekben, hogy már-már rossz volt olvasni. Mégis felszabadító, hogy ugyanazt láttam leírva, amiket én is éreztem. Penny szomorú, depressziós, kétségek gyötrik, hogy az ő hibája-e, ami történt, hogy csalódást okozott-e a férfinak, hogy nem tudta megadni várt gyermeket, hogy a férfi kitart-e mellette, ha végül nem lehet gyereke. Gyötrődik, hogy hogyan kellene elengednie a babát, hogy merjen-e újra próbálkozni, mert mi van, ha nem fogan meg? Mi van, ha újra terhes lesz, de azt a babát is elveszíti? Hány veszteséget képes elviselni, mielőtt felőrlődik és belerokkan? Milyen baromi nehéz újra fizikai közelségbe kerülni a másikkal. És Penny gyötrődik Ian miatt is, aki látszólag erős, aki túl tudta tenni magát a történteken. Pedig Ian is szenved. Elvesztette a szüleit és két testvérét. Nem mer a babára gondolni, mert attól tart, az új veszteségtől már megszakad a szíve.  Elveszti a hitét, mert miért ad Isten ilyen ajándékot, ha nem engedi megszületni? Hogy lehet egy ilyen dolog Isten terve? Erős akar lenni, hogy Penny támasza legyen. Nem is sejti, hogy a nőnek arra van szüksége, hogy gyenge legyen, hogy kimutassa a fájdalmát, hogy megmutassa, az ő fájdalma is igazi. Ilyen helyzetben valahogy csak a fájdalom marad, ami valóssá teszi a dolgokat. A mérhetetlen szívfájdalom az egyetlen, ami mutatja, hogy az a kisbaba, ha csak néhány hétig, vagy hónapig, de szülővé tették őket.


Hogy ne szomorúan búcsúzzunk, itt van néhány szexi ötvenes (vagy majdnem ötvenes) pasi. ;) 

Hugh Jackman, 49

John Stamos, 54

Liev Schreiber, 50

Nicolaj Coster-Waldau, 47

Robert Downey Jr., 52

Brad Pitt (nem nagy kedvencem, de pont említik a könyvben), 54

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése